Kalandozások a Baranyai-dombságban 3. rész

Angyalok vigyázzák az Úr házát

Máriakéménd- a hit áradása és végtelenített pincesor

Kalandozások a Baranyai-dombságban 3. rész

 Mikor a Baranyai-dombság turistáját abszolváltam, háromszor is jártam Máriakéménden. Mind a háromszor megállapítottam, hogy olyan ez a hely, ahol körülölel a hit, a hagyományok. Rendezett házaival, végtelenített pincesorával, gondozott szőlőivel elbűvölt. Beleszerelmesedtem a faluba.

A múltról röviden

 Máriakéméndet az Isten jó helyre teremtette. Egyenlő távolságra van Pécstől és Mohácstól. A két várost összekötő 57-es főúttól elég messze van, hogy a csend hona legyen, de elég közel ahhoz, hogy a civilizáció lüktetésében találja magát. Már a rómaiak idején forgalmas tájék volt ez. A régészek szerint a Borostyán út erre futott. Az tuti, hogy Dombay János 1938-ban római kori sírhelyeket tárt fel itt. Előkerült innen több pénzérme is ebből a korból.

 Őseinknek így tetszhetett e táj. Mikor szent királyunk, István 1015-ben a pécsváradi bencés-kolostort stafírungozta ki a 41 falu között-ami a bőkezűség szép példája- szerepel Máriakéménd is. Bőven termett a gabona, a szőlővesszők nektárt csepegtettek, zuhogtak a malmok. A tatárjárás után itt is építettek egy kővárat. Az Óvári Konrád emelte vár csekélyke romja most is ott árválkodik egy kemény kaptató kúpján.

A Török-vár csekélyke maradványa

 A XIII. században a település még 3 részből állt: Kis-és Nagykéméndből, valamint Váraljából. 1526 után rövidesen a török tette rá a „mancsát” a területre.

 1720 és 1741 között a lakossági hiátus pótlására németeket telepítettek be. A nagy betelepítés végeredményeként a falu lakossága etnikailag és pénzügyi vonalon is élesen ketté vált. A gazdagabb német parasztok a Fő utcán raktak „fészket”, míg a szegényebb társaik és a népesség harmadát kitevő magyarság a mai Templom, Horváth és Kossuth utcát lakta be. Ekkortájt-1740-ben- történt ez a csoda, mely a katolikusok Mekkájává (Ugye milyen feneséges metafora!) tette Máriakéméndet. Öt falusi kislány fűszedés közepette a „kontyosok” régi temetőjében mikor is az egyik megsüllyedt sírból egy csillogó Szűz Mária kép emelkedett ki. Sajna a kép később eltűnt. Mikor ennek híre ment, a hívek egyre nagyobb tömege jött erre a helyre.

 A falu a két világháborúban bőségesen áldozott vérrel a haza oltárán. 1944 karácsonyán 175 máriakéméndit, főleg családanyát deportáltak a Donyec közelébe a humánus erők. Volt, aki épen „megúszta!

„Ó, Máriakéméndi Szűzanya!”

 Először egyesületem kisded csapatával jártam Máriakéménden 2018. júliusának 22. napján. Leparkoltunk a toronydeficites sárga templom előtti parkolóban. Két hatalmas pirogránit angyalka hívogatott minket vendégszeretően. Nem akarok profán lenni, de szemrevaló „teremtések” voltak. Várjatok angyalkák, előbb a Templom-forrást keressük meg.

A Templom-forrás

 Alig 5 perc múlva már a sokszúnyogos forrás mellett álltunk. Mikor visszatértünk a kegytemplomhoz örömmel fedeztük fel a „kulcs hordozójának” telefonszámát. Készséges férfihang közölte sajnálkozva: „Sajnos kell 10 perc, hogy biciklivel kérjek a kulcsokkal! Pazar! Nem lerázott. Még ő kért elnézést, hogy horribile dictu 10 percet kell várakozni. Látatlanul is megkedveltem az atyafit.

 A templom már a XVIII. század közepén híres kegyhely volt. Miután a fentebb leírtak szerint fel majd eltűnt a „bújócskázó” Mária, „beindultak” a hívek. Jöttek tömött sorokban. 1746-ban egy pécsi asszony meggyógyuló kislányáért festette az első kegyképet. 1758-ban elkészült a szentkép 2.0. Ezen már a filiálés templomok névadó szentjeit is ábrázolták. (Szent József Marázát, Szent Lőrinc Szederkényt, Szent Márton Kéméndet míg Szent Miklós Liptódot képviselte).

 1765-ben került a helyére a csűrt-csavart rokokó csoda, a Mária szobor, melynek jobb kezében ma egy jogar-régebben rózsák- voltak. 1773-ban XIV. Kelemen búcsúkiváltságokat adott a templomnak. Nagyboldogasszony napján torkok garmadája énekelte régóta:

„Tehozzád jöttünk el, édes Szűzanyánk

  Ki fiad kegyelmét hullatod Ránk.

  Ó, Mária, kéméndi Szűzanya,

  Legyen gondod hű magyarjaidra.”

Mária Országában egy míves Mária

 Csak megjegyzem: a Himnusz keletkezése idején az itteniek főleg a Fulda környékéről érkező németek voltak.

Unikumok a templomból és környékéről

 Sok helyen azt olvasni, hogy a máriakéméndi kegytemplom gótikus lenne. Nos, csekély részlete valóban gótikus. Egy XV. századi Szent Mártonnak szentelt templom maradványa alkotja a szentélyt, a templom masszívja azonban 1748 és 1754 között épült. Terveztek rá két tornyot is, de ez csak terv maradt egészen a mai napig.

 A templom kertjében egy helyre kis 150 éves kálvária stációi állnak glédában.

Mini kálvária a nagy templom kertjében

 A templom árnyékában rálelhetünk Antiokheiai Szent Margit szobrára. Ő volt a szülőanyák védelmezője akkoriban, amikor még áldás volt a mai „teher”. A templom előtt Szent Bálint szobra áll.

 Az igazi nagy durranás az a 2 két és félméteres perszecessziós angyalszobor, melynek tervezője a hazai szecesszió géniusza, Lechner Ödön volt. Ahogy a neten olvastam: „Az alkotások a szecesszió kedvelte géniuszok heroikusságát előlegezik meg, magyaros jelleggel és erővel.” A varkocsos angyalok a hitet és a szeretetet jelképezik. (A keresztes a hitet, a szívet markoló a szeretetet.) Igazi raritások ezek az 1890-es években készült pirogránit csodák.

A kegytemplom masszívja

 A Zsolnay-gyár eredetileg 11-et készített. Ebből 5 a kőbányai Szent László terem előtt áll őrt. Egy eltűnt, 3 Kishajmáson, kettő pedig itt Máriakéménden hirdeti a Hitet, a Reményt és a Szeretetet. (A Remény szobrát csak Kőbányán vagy Kishajmáson nézhetjük meg.) A sokáig a Zsolnay-gyár raktárában nyomorgó angyalkák maradékából kettőt 1958-ban állították fel a kegytemplom előtt. A költöztetés megviselte a méretes angyalokat. 2018 májusa óta aztán teljes pompájukban ragyognak. (Ebben a Mecsek Egyesületnek is kimagasló érdemei voltak. Igencsak agilis természetbarátok kompániája lehet, mert a Baranyai-dombságban kóricálva lépten-nyomon belebotlok a nevükbe).

 A bejárat felett egy igazi Zsolnay-mázas kerámia-költemény látható.

Cizellált Zsolnay remek

 Amíg nagy élvezettel vizslattam a látványt, befutott az atyafi. A templom belsejiben van valami, amire „bámuló szemeim odatapadtanak”. A rokokó „palástba” burkolt kegyszobor. Ahogy annak idején Illésék-én is csak keresem a szót, keresem a hangot…

„Több a présház, mint a lakóépület”

 1910-ben egy feljegyzés ezt írta Máriakéméndről. A XIX. században elkezdték az erdőt irtani nagy tételben, beindult a szőlőtelepítés. A Török-vár, valamint a közeli mészkőbánya köveiből elkezdtek nőni a pincék, mint eső után a gomba. Az 1930-as években 20000 hektoliternél is több nedűt készítettek itt. Ekkor készült el a még ma is 2,5 kilométer hosszan húzódó pincesor.

Egy szép százados pince a sok közül

 A szőlősben aztán szentek szobrainak garmadája segítette a termelőket. Ha rosszul funkcionáltak, akkor a helyi gazdák jól elverték őket pálcával, esetleg kőzápor zúdult rájuk, de arról is olvastam, hogy a csődöt mondott szent szobrát levizelték.

 Ezeknek a vallási emlékeknek egy részét kerestük fel hárman az idén húsvétkor-április 19-20-án. A pincék jó része ma is használatban van, de jó pár megroggyanva várja a szebb időket. Van, ahol a domboldalban ásítozó lyukak jelzik az egykori szebb időket. A szőlősök és a vallási emlékek viszont mind-mind „régi dicsőségökre” emlékeztetnek. Mindenhol látszanak a szorgos-dolgos kezek nyomai.

A nyúlfarknyi túra és az eget-verő baki

 Április 19-én Gabival és Ilával, a túratársaimmal úgy vágtunk neki a 10 kilométeres távnak, hogy hipp-hopp megesszük, közben mind a 6 érintési pontot megnézzük, amit a túramozgalom füzete kötelező penzumként előír. Na, ebből kettő össze is jött.

 A kék négyzeten hagytuk el a falut. Széles és dagonyás úton botladoztunk felfelé a Héhwald-kereszt felé.

Széles és sáros úton a Héhwald-kereszthez

 Jobbra nyílt a kereszthez vezető útszösszenet. A kereszt szépen felújítva, akárcsak a kőfülke.

A Héhwald-keresztnél

 Egy padon szuszogtam, közben befutottak a társaim. A Héhwald-keresztnél valaha egy Szent-kút (Heiliges Brünnlein) fakadt. Vize főleg szembetegségeket és az epilepsziát gyógyította. Volt itt kis kápolna is. 1951-ben elbontották a kápolnát, később a forrás is elapadt. Marad a kőfülke és az 1903-ban állított kereszt, amely a Mecsek Egyesület jóvoltából szépészeti beavatkozáson esett át 2013-ban. Kis pihenő után visszacaplattunk a kék négyzetig. Tovább az izzasztó emelkedőn felfelé az árnyas fák alatt. Rövid idő után feltűntek az első pincék.

Végre itt a pincesor

 A következő érintési ponthoz, a Margaréta szoborhoz jobbra kell egy kitérőt tenni. A szoborhoz vezető úton a takaros pincék közt, egyik előtt olyan kaotikus hobótanya is akadt, mint Woodstock a záró nap után állapotában. A Margaréta szobor ritka színpompás egy darab: a harsány kék-piros ancugban ábrázolt Szent Margitunk -az Antiocheai- egy zöld sárkánykígyón tapos szentséges lábacskáival.

Szent Margit tapossa a fenevadat keményen

 Pusztuljon a gonosz! Valaha itt a XIX. században egy kislányt egy kígyó halálra mart. Ennek az emlékére áll itt a szobor. Valaha szobor határjelző volt. Olyan becsületesen végezte a dolgát, hogy ha illetéktelen kezek arrébb akarták cipelni, akkor vihar tört ki. Ezért a kicsit logikátlannak tűnő „időjós” szoborként került a köztudatba.  Az 1950-es években egy traktoros-arra nem találtam forrást, hogy antiklerikális hevületében vagy alkoholtól túlfűtötten-kidöntötte a szobrot. Akkor „beköltöztették” a faluba a templomhoz.2014-ben-nem találnád ki kedves Olvasó- a Mecsek Egyesület segedelmével visszaköltözött az eredeti helyére. A sárkánnyal elkészített kötelező képek után erőtől duzzadva folytattuk az utunkat.

 Mikor elértük a kék körút jelzést 5 csillagos látvány fogadott. A völgyben „pihegő madárka”, Máriakéménd, sárga, zöld palástba öltözött.

Mint kismadár a fészekben...

 Mint egy remekművű petchwork ölelték körbe a falut a szőlősök, az aranyló gabonatáblák és a haragoszöld erdőfoltok. A távolban, mint egy nagy testvér, a Mecsek ügyelt, nehogy a dombocskákkal baj legyen.

Távolban a Mecsek tömbje kísérte az utunkat

 A látvány annyira elbűvölt, hogy a jelzésen rossz irányba fordultam. Jó 1 kilométer gyönyörködés után riadtam fel, mint Szélestenyerű Fejenagy: Eltévedtem!

Még hogy domb! Még hogy vár!

 Másnap visszatértünk a pincesorhoz, hogy befejezzük az előző nap megkezdett túrát. Most már sikerült rátalálni a helyes útra. A Pincesor széles útján jól karbantartott pincék között a tegnapi pazar kilátás kísérte utunkat. Most már figyeltem, amikor a kék körút jelzés a falu felé kanyarodott, akkor rátértem a romjelzésre, ami a Török-vár felé indult. Elmentünk a „ropogós” Schleicher-kereszt mellett. Egy nyílt térség tárult a szemem elé, kis „szambázás” az erdő peremén, majd a jelzésen az árnyas erdőben folytatódott utam.

 Kellemes lejtőn döcögtünk és ahogy Pelikán a vallomásában mondja: „Akkor még nem sejtettem…” Útba ejtettem a Vályús-forrás kellemes pihenőjét. Végre elértem a Törökvári-pihenőt. Padok sora és szemétkupacok várják itt a vándort.  A padok reményeim szerint maradnak, a másik alkotó…Na, az mehet! A tábla szerint ide csak 300 méter a vár romja. Mi az nekem? Bekapom, mint Kis gömböc… Ahogy nekiindultam, olyan érzésem volt, mint aki a, lépcsőtlen verziójú, mátrai Ágasvárra akadt itt a szelíd dombok között. Falépcsők végtelen sora vezetett fel, fel, fel…

Grádics sor a végtelenbe

Mivel a lépcsők egy része hiányzott vagy éppen a lét- nem lét határmezsgyéjén bolyongott, botot ragadtam. Ugyan stabilabbá tett, de tüdőm vitálkapacitását nem növelte. Égett a zsír, folyt a veríték rendesen az április végi kánikulában. Azt hittem, hogy elértem a csúcsot. Ezt jó háromszor hittem. Mindannyiszor rájöttem, hogy van még feljebb, persze az íze végett kis lejtmenet után. Még kedvenc virágom, az illatos hunyor sem derítette „rosszkedvem telét” fel.

A Török-vár közelében illatos hunyorba botlottunk

 Mikor jó félórával a „felmenet” megkezdése után újabb lejtmenetes szakaszhoz értem és éppen válogatott cifrálkodást formált az ajkam, Kontha Gabi, a túratársam felkiáltott: „Megvan a vár!”. Jó 4 méterrel lejjebb egy kőfal árválkodott egy kőlappal mely szerint itt a Török-vár. Hát! Nem egy grandiózus emlék! A lejtmenet után sikoltozó combizommal tértem rá a zöld sáv jelzésre, ahol jó félórás korzózás után visszaértem Máriakéméndre.

 Máriakéménd igazi gyöngyszeme a Baranyai-dombságnak. A kellemes túraút, az árnyas pincék, a körülölelő hit és hagyomány ízes menüsorát tálalja elénk. Ahogy egy prospektus írná: Megtekintése kötelező!

 Legközelebb -tovább folytatva kalandozásomat ezen a turisták által kevéssé ismert vidéken- újabb csodák tárulnak elénk. Mesélek a liptódi bagolyról, a görcsönydobokai fagigászról, Palotabozsok híres Szent-kútjáról és Somberekről, ahol a fekedihez hasonló tanösvény kápráztatott el.

Nád Béla a Szigethalmi TE tiszteletbeli elnöke