Plitvice a varázslatos

 

 Ez a cikk a Magyar Turistában jelent meg! Egy 6 részes cikksorozat 3. részeként! Mivel egyesületem tagjai most készülnek meglátogatni a "CSODÁT", gondoltam egy kis ízelítőt adok belőle (A magam szerény módján.)

             Három ország csodái- a bázis Murarátka-3

 

A varázslatos Plitvicei-tavak feledhetetlen élményt adtak

 A Murarátkán töltött 6 nap legkiemelkedőbb „durranása” a Plitvicei-tavak felkeresése volt. Bevallom, hogy legfőbb okom arra, hogy Murarátkán keressek szállást az volt, hogy innen 5 óra alatt elérhető Plitvice „csodavilága”.

A varázslat!

 

Igaz, hogy oda-vissza 10 órát autóztam azért, hogy 4 órát eltölthessek a Tolkien Völgyzugolyát idéző és egyúttal engem megigéző környezetben. Még így is csak a tavak kisebb hányadát sikerült feltérképeznem. Mikor -nagy fájdalmamra-eljött a hazautazás ideje, szent esküvéssel fogadtam meg, hogy ide még visszatérek. Most igyekszem, hogy tapasztalataimat közkinccsé tegyem, röviden: kedvet csináljak ahhoz, amihez nem is kell.

 

Hegyek ölelésében!

Hol is található a plitvicei tórendszer?

 Horvátország hegyvölgyes régiójában, a Nagy-Kapela és Pljesevica hegység közti „árokban” Karlovactól (Károlyvárostól) 75 kilométernyire. Ott, ahol két vadul rohanó folyócska egyesíti erejét, hogy zubogjon tovább elszántan távoli célja felé. A Fekete és Fehér folyók egyesüléséből született Matica átküzdve magát kisebb-nagyobb tavak tucatján, magába olvasztva más patakokat, zabolázhatatlan Korana folyó folytatja útját. Maga a tórendszer és a hozzá tartozó védett terület (1949 óta, ezzel Horvátország legöregebbje)! 20 ezer hektáros: 16 tavat és több mint 90 vízesést foglal magába.

 

A Nemzeti Park területének rövid története

 A terület első lakói japodok voltak, akik Krisztus születése előtti 12. századtól az 1. századig uralták a vidéket. Településeiket dombtetőkre építették. Uralmuknak a rómaiak vetettek véget. A kora középkorban jelentek meg a horvátok, akik magukba olvasztották az itt élő japodokat és más néptöredékeket.

 A XV. század végén a tavaktól nem messze zajlott le a horvát történelem „mohácsi vésze”.  A Krbavsko poljei csatában a komplett horvát nemesség megsemmisült. Innentől kezdve a terület az Oszmán és a Habsburg Birodalom határterületévé vált. 1528-tól -akárcsak hazánk- 150 évig török uralom alá került.

 A felszabadulás után-amelyet az 1699-es karlócai békétől számítunk- a Habsburgok birtokolták. Sokáig határőrvidék volt, így szó sem lehetett a terület gyors fejlődéséről. Maga a plitvice szó is egy 1777-es dokumentumban szerepel csak először. A név valószínűleg a plitvak vagy plicina szavakból származik, melynek jelentése sekély.

 

 A XIX. században kezdett éledezni erre a turizmus. 1845-ben egy igen illusztris látogató érkezett ide: II. Frigyes Ágost szász király. Ezután-ha lassan is-, de beindult az „üzlet”. 1861-ben megnyílt a környék első turistaháza. Írások jelentek meg a tórendszer szépségéről. 1888-ban Stefánia hercegnő, 1894-ben József főherceg tette itt tiszteletét. Persze nekik kiépített utak dukáltak, így ki is épültek azok a tavak körül. 1896-ban megépült a Hotel Plitvice, a 28 szobás szálloda. Akkor még csak alig 1000 turista látogatta meg évente a területet. 1937-ben már 24 ezer. Az igazi „robbanás” 1979-ben következett be, amikor a Nemzeti Park területe az UNESCO Világörökség része lett. Egy rövid intermezzo még visszavetette a fejlődést: a délszláv háború.

 2014-re már a látogatók száma megközelítette a másfél millió főt. Most ott tartunk, hogy több hónappal előre be kell jelentkezni, hogy élvezhesd a csodát. Plitvice igazi „sztárja” lett a turizmusnak. Zárásul pár adat ennek a szemléltetésére: az elmúlt évben több mint 2 millió 100 ezren kerestek rá a Google felületén, ezzel a legtöbbet „keresett” nemzeti park lett. Az Instagramon az ötödik, a Tik-Tokon a hetedik helyet szerezte meg.

 

Turisták hada a pallókon

 A világ összes nemzeti parkjának listáján- a Bounce felmérése szerint- az ötödik legszebb büszke címet vívta ki. Hiába korlátozták a látogatók számát, hiába emelték csillagászati magasságokba a belépőjegyek árát, mégis turisták garmadája özönlik ide évről évre.

Hogyan is keletkeztek ezek a „csodák”?

 A csodák emlegetésekor gondolok itt a mészkőtufa gátakon átbukó vízesések sokaságára, a 16 a zöld számtalan árnyalatában ragyogó tóra, a tavakat körül ölelő dús növényzetre, az egyedi gazdag állatvilágra. A mészkőtufa gátak a pleisztocén (a jégkorszak) vége óta viharos gyorsasággal képződtek. Ez persze viszonylagos. Évente 13 milliméterrel nő a gátak magassága. Hogy honnan ez az „ördögi” sebesség? A sajátos időjárási, hőmérsékleti és geológiai viszonyok miatt. A szénsavas víz kioldja a mészkő és a dolomit ásványi anyagainak egy részét, a mélyben barlangokat váj magának, melyekben patakok sietnek a mészkőfelszín pereméig, ahol aztán karsztforrásként nagy serényen bugyognak elő. Eközben a víz hőmérséklete növekszik, a hidrosztatikus nyomás csökken. A széndioxid elillan, mint a sör habja, ha sokáig csak áll. Emiatt az addig vízben oldott mészkő kicsapódik, a laza pépes méz (nem lépes méz) mindent „bekérgez”: ágat, fatörzset, kőzetek….Egyre csak dagadnak, nőnek a gátak, fejlődnek a vízesések. Ezt egy tudós nagyvonalúan, kicsi slendriánul így adja elő. Nade!

 

Burjánzó növényzet, halkan sikló hajók

Ahogy a bölcs és dolgos nép tudja.

 Szó sincs itt mindenféle huncut szénsavról, egyéb „tudóskodós” huncutságról. Egy a Velebiten élő tündér alkotta meg ezt a csodát, a híres fekete királynő. Történt egyszer réges-régen, hogy tikkasztó hőség sújtotta a vidéket. A nép fiatalabbja már csak az idősebbek történeteiből ismerte az esőt. Pusztult a növényvilág, elfogytak az állatok. A Fekete folyó medrében portölcsérek kavarogtak.

Egyszer csak erre járt a fekete királynő, látta a sanyarú helyzetet. Úgy döntött, - mert a tündérek jószívűek- hogy segít az embereken. Elfeketült az ég, szörnyen dörgött, majd zuhogni kezdett az eső. Ahogy a dalban éneklik: „Hullt, egyre hullt a …..zápor”. Ebből az égszakadásból jött létre a 16 tó, támadt fel újra az élővilág. A hálás emberek a Kozjak-tó feletti magaslatra egy kastélyt építettek a fekete királynőnek, aki így állandóan láthatta a vízeséseket, hallgathatta azok varázsos robaját. Persze, hogy ez az igazság. Mi is lehetne más?

A robajló vízesés

 

 Indulástól az „édenkert” kapujáig

 A reggel 6 óra már a letenyei határátkelőnél talált bennünket.

 Nem árt tudni, hogy innentől kétszer is megvámolják az autósokat: egyszer az A4-es autópályán a határtól Zágrábig, majd az A1-esen is a Zágrábtól Karlovacig tartó részen. Karlovacnál aztán a régi 1-es főútra kell térni. Innentől fokozatosan csökken a sebesség, kárpótlásul beindul a hullámvasutazás. Ha pechünk van-kifogunk egy motorizált „csigát” - akkor biza lassan fogynak a kilométerek. Nekünk pechünk volt, így 11 órára értünk a Plitvicei-tavaknál kialakított parkolóhoz, ahol nyugati ár fekvésben keleti színvonalat kaptunk.

 Autók ezrei úgy eltűntek az erdőben (semmi aszfalt, semmi útbaigazítás), mint szürke szamár ama bizonyos ködben. Nekünk szerencsénk volt: alig 1 kilométerre a bejárattól találtunk a rengetegben egy szabad helyet.

 Fél 12-kor már a bejáratnál voltunk, lobogtattuk a már 9 hónapja kifizetett belépőjegyünket, az a filléres franc alig 40 euróba került. Igencsak megnyúlt az orcánk, amikor a bősz cerberus-szerintem kaján mosollyal az arcán- közölte, hogy ezzel a belépővel csak 12 órától léphetünk be a park területére. Félórányi „Boxutcás” kiállás után végre beszabadulhattunk az ígéret földjére. Ha a jelzett idősávban nem érkezel meg akkor csúful járhatsz!

A park macija

 

A méreg elillan, a szem kerekedik

 Csöppet paprikás hangulatban tettem meg az első 100 métert egy kilátóig. Itt az elém táruló látványtól egy minuta alatt elillant a bennem fortyogó düh és a helyét betöltötte a dejavu érzés.   

 Hiszen ezt már láttam a Gyűrűk ura első részében, ez itt Völgyzugoly, a tündérek menedéke, az enyhely.

 Az alattunk sorjázó tavak vize ezernyi arcát mutatta. Volt smaragdzöld, mélykék, szürke, a fény táncolt a tavak vizén. Mint kiderült, ez a színorgia a vízben található ásványi anyagok és mikroorganizmusok mennyiségétől változott. A színek árnyalatainak tengerét még a rávetődő napsugarak beesési szögének változása is gazdagította.

A zöld kavalkádja

 

 Itt a kilátónál célszerű eldönteni, hogy melyik túraútvonalat járja be az ember. Ha rosszul döntesz, könnyen két szék közül a padlóra eshetsz. Olyan útvonalat kell választani, amilyenre van elég időd. Bele kell kalkulálni azt, hogy a nyári csúcsforgalomban tömegek állnak sorba a park területén-a belépőjeggyel ingyenesen igénybe vehető- környezetbarát busz- és hajójáratoknál.

 Figyelem! Ha a jegy elkallódik, akkor biza nem szállhatsz fel. Azt javaslom, hogy mobiltelefonunkra mentsük le a PDF fájlt, a belépőjegyet, mert, ha ne adj Isten köddé válna a jegy, akkor azzal is utazhatunk.

 Én a B túrát választottam az időhiány miatt. Ez 4 kilométer hosszú, de nekem 4 órába telt. Részben a nagy tömeg miatt, részben a varázs miatt, mely 10 méterenként rabul ejtett, földhöz szögezte lábaimat és arra „kényszerített”, hogy örökítsem meg, amit látok.

Biza ez világörökségi helyszín

 Egy szerpentinen lefelé indultam. Mágnesként vonzotta tekintetemet a tórendszer vízesésgigásza, a Nagy-vízesés, amely 78 méter magasból „zuttyan” alá, hogy szétplaccsanjon a vízpermet a sziklákon. Ez a vízesés Horvátország legnagyobb vízesése. Én nyár közepén voltam ott, amikor „visszafogott” a csapadék mennyisége. A látvány pestiesen nem volt piskóta. Azt olvastam, hogy tavaszi hóolvadáskor még fenségesebb a látvány.

A vízesések legnagyobbika

 

A vízesés alatti részen több, mint 100 turista „tolongott” egy-egy jobb kilátópont birtokbavételéért. Jó 5 percig néztem a permanens vízpermetet, hallgattam a vízesés muzsikáját. Ezután a tó peremén húzódó „faösvényen” elindultam a Kozjak-tó felé.

 Végig az alsó tavak mentén- jutalom: egy hajókázás

 Az általam választott túraútvonal koronagyémántja a Nagy-vízesés. Hogy innen eljussak a legnagyobb tóig, a Kozjakig, végig kellett vándorolnom a 4 alsó tó mentén.  Sitty-sutty észre sem vettem és már a Kozjak-tó partján álltam.

 Az út nagy részén csak két dologra kellett figyelnem: a látnivalók garmadájára, valamint arra, hogy nehogy beleütközzek egy másik elbambuló túratársamba, akik szép számmal voltak még így is, hogy napi 10 ezerre korlátozták a látogatók számát.

 Először a Novakovica Brod (Legalsó-tó) felső végét szeltem át a masszívan megépített fasétányon. Itt gyönyörködve bámultam a vízben hemzsegő pisztrángokat.

 Elérkezve a Szerzetes- tavához (Kaluderovac-tó) balról egy ásító barlangszájat fedeztem fel. Ez a Nemzeti Park egyetlen szabadon látogatható barlangja volt (Ottjártamkor éreztem a múltidő súlyát).

Ahol a szerzetes tanyázott

 

Ezután következett a Galanovac majd a Milanovac- tó. Az utóbbi kettő között érdemes egy pillanatra megállni. Itt zuhog alá a horvátok nemzeti csalogányáról elnevezett Milka (semmi köze a svájci csokikölteményekhez) Trnina-vízesés. A hölgy korának ünnepelt operaprimadonnája több koncertjének bevételét is a Plitvicei-tavak fejlesztésére ajánlotta fel.

A csalogány vízesése

 

 A Milanovac-tó felső végénél aztán egy határvonalhoz érkeztünk. Maga a Milanovac-tó sem kicsi: 18 méter mély, 470 méter hosszú, van, ahol 90 méter széles. De mi ez a felső tavak legalsójához, a Plitvicei-tavak királyához, a Kozjak-tóhoz képest?

Hajókázás a legnagyobbon!

 

 A Plitvicei-tavak legnagyobbika, a hangtalan hajók hona

 Bizony ez a tó 2,5 kilométer hosszú, 650 méternél szélesebb és 46 méter mély. Mikor odaértünk, éppen kisiklott egy hajó a kikötőből. Becsukott szemmel észre sem vettük volna, hogy elindult. Itt nagyon vigyáznak a környezetre, csak elektromos meghajtású közlekedési eszközök járják a parkot. Alig 5 perc várakozás után már több mint félszázan vártuk a következő sétahajót.

Hajóra várva, relaxálva

 

 Meg is érkezett hamarosan. Esküszöm, hogy sűrűbben közlekednek, mint a 4-6-os villamos a Nagy körúton. Egy jó tanács: ha fényképezni akarsz, akkor a korlát mellé ülj a hajó hátsó részére. Hidd el, két fajta utas volt a hajón: az egyik eleve akart, a másik pedig a varázslatos látvány miatt meggondolva magát kattogtatott sűrűn. Megérkezve a „végállomásra” egy hatalmas réten várt a felfrissülés lehetősége: nektárt és ambróziát jófajta euróért lehetett vételezni.

 Itt nekem véget ért Plitvice varázsa, egy elektromos busszal visszatértem a főbejárathoz. Itt ért az egyetlen negatív élmény a parkban. Olyan sűrűn álltunk a buszban, mint a szardíniák a konzervdobozban. Kis bolyongás után megtaláltam az autónkat a „dzsungelben” (fák és autók tengere között) és alig 4 óra múlva már a szállásomon, Murarátkán voltam.

 A végére Kövesi Gyula verséből egy részlet, melyben megénekelte a csodát:

 „ Vízfüggönyök. Hófehér csobogás…

A zöld színnek sok-sok változata,

Opál, türkiz a tavakon…

Ugyanazt látod, mégis mindig más,

Ahogy botorkálsz itt ámuldozva

E tündértáji tárlaton.

 

Nem is tárlat ez, de egyetlen nagy

Örökmozgó mű, mit megtervezett

És működtet az Alkotó.

S mit csinálsz Te, ahogyan benne vagy?

Fáradsz, mint a kéjben, de élvezed,

Nincs más mi ehhez fogható.

Búcsú a csodától!

 

 Legközelebb a nagymúltú, sokkincsű Varasdon teszünk majd látogatást!

Nád Béla a Szigethalmi TE tiszteletbeli elnöke