Barangolások a Baranyai-dombságban 4.rész


A Sombereki pusztatemplom dacos falai
Hosszú tornácos házak, mély hit és békesség

 Végére érek most a Baranyai-dombságban zajlott portyámnak. Már „csak” 4 falu maradt, melyről most „kell” írnom. Igen kell! No nem külső hatalmak kényszerítenek erre, hanem az, hogy „közkinccsé” tegyem azt az élménybuzgárt, amelyben részem volt bejárásuk során. Sok bennük a közös, az ezredéves múlt sora, amely, mint a hullámvasút hol óriási magasságokba repítette az itt lakókat, hol pedig dantei mélységekbe. Ezek a falvak egytől egyig a hazai németség hagyománytiszteletéről, szorgalmáról tanúskodnak, arról a hűségről, amelyet „oly sok balszerencse közt…” tanúsítottak hazánk iránt.
Palotabozsok sokat tett a hazáért 

A sok hasonlóság ellenére minden falu unikális, mindnek egyedi „zamata” van. Ideje, hogy kinyissam emlékeim zsilipjét. Már hallom is zúdulva előtörni emlékeim árját.

Az egykori „mintafalu”, mely mai elbűvöl
  Palotabozsokot már Szent István királyunk idején 1015-ben kiadott oklevél említi. Egyike azoknak a falvaknak, melyeket a bőkezű adományozó a pécsváradi bencés apátságnak adományozott. Akkor még Bosok volt. 1499-ben írják először úgy a nevét, hogy Polutha-Bosok. Ahogy a helyiek tartják, ekkortájt helyre kis palota pipiskedett itt. Mi lett vele?1526 után jött a kontyos. Erről a faluház előtti híd fakorlátján, ahova komplett „sagát” véstek a lelkes helyiek ezt olvasom:
„Aztán török szpáhik jöttek
  És százötven éven át
  Lakosságát elüldözték
  S szétdúlták a palotát.”
 Bizony alapos munkát végezhettek, mert a fent említett palotának mára híre van, de hamva… 1687-ben aztán jött a legendás „kék herceg”, Lotharingiai Károly, ezt röviddel megelőzően a török meg, mint sir Robin „sietve elszaladt.” Először szerbek érkeztek ide, majd 1724-ben német telepesek. III. Károly és Mária Terézia idején valóságos mintafalu lett. Lehetett vele büszkélkedni.
Egy palotabozsoki varázs
A kies völgy legmélyére kerültek a köz javát szolgáló épületek és eköré szép elnyújtott karéjban a házak. Ismét csak a fakorlát anonim költőjét idézve:

„Ezerhétszázhúsz tájékán
  Károly király szavára
  Sváb és frankföldi németség
  Költözött e hazába.”
 1732-ben már iskolája, 1732-től önálló plébániája lett a falunak. Temploma, mely ekkor épült teljes barokk pompájában áll ma is egy smaragdsziget sarkában. 1916-tól már kisdedóvója is van. A községet érinti a vasút. Prosperáló, virágzó település volt a XX. század elején. Aztán jött az első „világégés”. Palotabozsok 81 élettel adózott a hazának. Szép egyedi emlékművük a falu főutcáján áll fájdalmas mementóként. A trianoni pofon után hamar talpra állt a falu. A dolgos gazdák rendre építették a gazdagon díszített széptornácos „sárguljon a szomszéd” típusú házaikat. Elvarázsoltak már Fekeden is ezek a rusztikus ékszerdobozok. Itt a „szépségkirálynő” a Trapp József által 1938-ban emelt színpompás virágos „palotája”. A II. világháborút és az azt követő éveket aztán igazi mélyütésként élte meg a falu. Kamerer Ervin fájdalmas alkotása az 1944-47 közti modernkori boszorkányüldözés fájdalmas sikolya. 1997 és 2002 között racionalizálás fedőnéven aztán szép lassan elsorvasztották a „kisisteneink” a vasútat is. Mégis ahogy Palotabozsok utcáit jártam életerőt láttam magam körül. Ez az a falu -mint történelme során hosszan ma is- mosolygós életigenlő arcát mutatja az idetévedt vándornak.
Két kápolna, zúgó szél, elsőrangú kilátás
 A túramozgalom a Palotabozsok határában található Mária-kápolna felkeresését írja elő penzumként. Erre 2018. októbere 30-án került sor. A sárga sáv jelzésen lehet oda eljutni. Az itt egy széles, vízmosásos és mint tapasztaltam eső után csuszpájzos emelkedővel indul. Ahogy a mélyútból „kibukkanunk”, mint az első hóvirágok a hólepel alól, azonnal érezzük a szél erejét. A kilátás ínyenceknek való. Az út bal oldalán áll a Rókus-kápolna. A kis fehér épületből egy toronypálcika barnája legénykedik elő. (A kápolnát 1839-ben emelték egy pusztító pestisjárvány után.) A kápolnát elhagyva a szántóföldek között kanyargó nyirkos úton a totyogást egy általam kreált futurisztikus mozgássort előadva haladtam. Végre egy erős jobb kanyar után feltűnik végre a Mária-kápolna. (Figyeljetek sporttársak! Ha nem veszitek észre, súlyos kilométerekkel növelhetitek az utat!) A kápolna előtt egy foglalt forrás áll. Itt tört elő a Szent-kút csodatevő vize.
A Sarlós Boldogasszony Kápolna
Már a török kor előtt tömegek jártak ide.  A hagyomány szerint régen itt egy templom állt. Amikor az elpusztult, a helyiek egy szentképes kőoszlopot állítottak a helyére. A föld tulaja, vajon honnan ismerős az eljárása: mivel a zarándokok letaposták a vetését, a kőoszlopot szépen szekérre rakta és elszállította. Innen 2 verzió létezik: 1.Nem ért velük haza, mert ökreit útközben az Úr haragja elpusztította. 2. Hazaért, de az Úr haragja a családját sújtotta halállal. A végeredmény az lett mindkét esetben, hogy a visszavitt kövekből emelte az itt peckeskedő kápolnát. Érdekes, hogy a fehérlő kápolna közelében álló patinásnak látszó keresztet 1990-ben emelték, mikor II. János Pál pápa ellátogatott hazánkba.
 A faluba visszavezető utat sitty-sutty letudtam. Elsétáltam a faluház előtti buszmegállóba. Itt találtam rá arra a faszoborra, amely megfogott, mint légypapír a zümmögőket.
Fába álmodott testvériség Palotabozsokon
 Kamerer Ervin az itt élő 4 náció összefogását szimbolizáló alkotása. Egyből eszembe jutott kedvenc „bandám” himnuszából egy szösszenet: „Ugye mi egy vérből valók vagyunk!”

 Romok a szántóföld közepén.
  A túramozgalom következő feladata a Somberek határában emelkedő templomrom felkeresése volt. Erre a palotabozsoki kaland másnapján október 31-én került sor. Görcsönydobokáról Szent Vendel 1905-ben felállított szobrától indultam a sárga sávon. Valahol félúton Somberekre az egyik dombtetőn dacol az idő emésztő múlásával a rom. Az interneten olvastam, hogy legkönnyebb kora tavasszal vagy késő ősszel felkeresni. Ilyenkor nem takarja a romot dús vegetáció és szerencsés esetben könnyen átgázolhatunk a mélyszántáson. (Meg kell jegyeznem a helyszínen kiderült, hogy kicsit „túlspilázta” pár sporttárs a nehézségek taglalását!) Avar borította löszmélyúton ziháltam felfelé. Két oldalt a fák gyökerei elszántan kapaszkodtak valamibe…Néha a talajba, de gyakrabban a semmibe. Mint megdermedt óriáskélgyók meredtek felém.
 A dombhátra érve először a Mecsek innen nézve kétpúpú tevéje nyomakodott a látóterembe.
Az incselkedő Mecsek Görcsönydoboka határában
A másik oldalon a szántóföld közepén ott állt a sombereki török templom vagy másképpen Öregtemplom árválkodó Don Quijotéje és Sancho Panzája. Esküszöm így volt. A filigrán, aszkéta falmaradvány mellett ott állt alacsonyabb duci kísérője.
Templom állott itt egykor mamár pusztatemplom
A dombtetőről tényleg nem vezet út a romhoz, így cifrálkodva sárkoloncos cipővel vonszoltam magam a templomrom oázisa felé. Fura legendák szólnak erről a romról. Az egyik szerint egy török vár vagy dzsámi állt itt. Mikor egy német gazda bontani kezdte a falakat az állatai elkezdtek sorra dögleni. Mikor abbahagyta a falak elhordását, megállt állatállományának rohamos apadása. A másik szerint találtak itt egy kőkecskét. Ennek az lett a sorsa, hogy boronanehezékként omlassza a rögöket. Egyszer csak egy arra járó török vagy szerb atyafi-a származása még vitatott-felnyitotta a bugylijával a kőkecske hasát. Csudák csudája ékszerek garmadája került elő a viviszekció folyamányaként. A templom romjai szépen körül vannak szántva. Óvják, védik. Közelről látszanak a vörös téglafal frissen, 2017-ben beépített munkái. Az információs táblája szerint már az 1780-as katonai felmérés idején is hasonló képet mutatott.
 A romoktól egy széles, beszántatlan út vezetett le a Hesdát-patak völgyébe. Itt balra alig 200 méterre egy hídon átkelhetünk a patakon. Innen a sárga sáv követi a patakot a víztárolóig. Én, mivel kíváncsi voltam Somberek temetőjére toronyiránt megtámadtam a következő dombot. A dombtetőn aztán szinte beleütköztem a temetőbe., melyről kiderült, hogy 2 szekcióra oszlik. A régebbi felében helyre kis kápolna nyújtózkodik.
Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk
 A temetőtől már látszottak Somberek templomtornyai. Maga a falu szinte siheder a környékbeli településekhez képest, már ami az okleveles pedigrét illeti. 1382-ben említik először a települést. 1526 után rövid ideig elnéptelenedett a falu. Lakói később megfogyatkozva bár, de visszatértek. A török megszállás idején szerbek érkeztek, majd miután a török ment, jöttek a németek. A falu határának zömét a Sauska család birtokolta egészen 1940-ig. Kastélyuk ma szociális otthonként szolgálja a közjót, míg a régi magtár, a Granárium pedig közjólét szolgálatába állt, mint a szórakozni és sportolni vágyók Mekkája. A községben két szép templomban is szolgálják az Urat. A szerb templom a régebbi, már 1910-ben állt.
Somberek ortodox temploma
A másik a katolikusoké 1782-ben készült el, igaz szentélye gótikus eredetű. Az I. világháború végén a szerbek vonultak be ide, majd miután sikerült kiebrudálni őket a szerb népesség jó része is távozott velük együtt. A II. világháború idején a helyi németek egy része a Volksbundhoz csatlakozott. Másik részük a pap Printz Bálint vezetésével hű maradt a magyar hazához.
Soberek a német fellegvár
1945-ben aztán a szovjet ármádia egy csöppet sem humánus intézkedés keretében 40-50 helyit akart elhajtani kényszermunkára. A csoda segített nekik, csak Bajáig jutottak és 5 nap ingyé munkával megúszták-egy darabig. Aztán persze jött a kitelepítés. Irány Zwickau Zittau. A 2011-es népszámlálási adatok szerint ma Somberek lakosságának 57%-a német, 42,5%-a magyar és 0,5 %-a szerb. A falu központjában bölcs míves székelykapu Megértettem, hogyan tud virágozni ez a falu. Mert őrzi a múltját, büszke rá, hiszen mindannyian itt e hazában: „Vagyunk, akik vagyunk, s leszünk, akik vagyunk!”
Vagyunk akik voltunk ...

Tanulságos tanösvényen
 A falu főutcáját elérve először egy furcsa címeres emlékoszlopra lettem figyelmes. A világháborúk hőseire emlékezett. A ropogós sárga fehér templom háta mögött aztán ráakadtam a turista Nirvánára, a német nemzetiségi tanösvényre. Fekeden már láttam egyet az eddig elkészült négyből, interaktív és információgazdagító órát töltöttem bejárásával. A sombereki tanösvény más volt és mégis nagyon hasonló. Az interaktivitás hiánya, könnyebben emészthető, kevesebb információ jellemzi.
Somberek az olvasztótégely
Bejárása után úgy éreztem, kevesebb olvasással ugyanannyi információt kaptam, mint Fekeden. Ami közös volt a két tanösvényben: a büszkeség áradása, a múlt tisztelete. Itt az állomásokat nem számok, hanem betűk jelzik. Ha jó irányban haladunk, akkor a betűket összeolvasva a Schomberk név jön ki. Ez Somberek német neve.
 Az első táblán mindjárt egy emblematikus személy arcképe látható: Print Bálint apátplébánosé, aki 53 éven át hitvallása-a „hit, szerénység, egyszerűség” -szellemében vezette a helyi eklézsiát. (Egyébként van egy szobra a templom mellett, ami azt bizonyítja, hogy mélyen beivódott szellemisége és emléke a helyi közösség tagjaiba.) Tovább haladva a tanösvényen szép árnyas fák között elámultam a szép, rendezett környezeten. A legfinnyásabb tájépítész is csettintene elégedettségében. A szép, kövezett sétányon a tanösvény táblái mellett láthatunk egy míves székelykaput, a német költőfejedelem, Heine szobrát és egy színpompás hatalmas címert az árnyas fák tövében a smaragdszőnyegen. A legérdekesebb tábla számomra a templom harangjait bemutató volt. Ma 2 harang kondulhat meg, a kongások száma az időhöz, illetve a társadalmi eseményekhez köthető. A nagyobbik Szűz Mária harang 412 kilogrammos és A alaphangú. A kisebbik Szent István harang 202 kilós és cisz alaphangú. Reggel ötkor, délben és este nyolckor 50-szer kondult meg a nagyobbik, télvíz idején az esti harangozást 19 órára hozták előre. 30 perccel a mise előtt 25-ször kongattak a kisharanggal, viszont a mise kezdetét csak 15 kongatás jelezte, cserébe ilyenkor bevetették a „nagyágyút” is. Esküvőkor egy órával a kezdet előtt 25-ször a nagyharang, fél órával ugyanennyit a kisharang zúgott. Mikor elkezdődött a szertartás csak 15-öt kongattak, de mindkét „eszcájgot” bevetették. Még hosszan írhatnék arról, mit milyen bongatással jeleztek.  Szegény harangozónak legalább olyan szellemi teljesítmény lehetett megjegyezni, mint egy irányítónak az amerikai fociban a playbook-ot. (Dicsőség néked Tom Brady!)  Hosszan gyönyörködtem még Somberek „belvárosában”. Boldogok azok, akik naponta itt korzózhatnak. Zárásul csak még egy gondolat, amit az egész tanösvény süvölt az arcunkba! (Bevallom a székelykapuról „loptam” a mondatot!) „Őseid szent hitéhez, nemzetednek gyökeréhez ne légy hűtlen soha!” 
A sombereki Szent-György templom

A végtelenített zsákfalu
Az Isten háza Görcsönydobokán
 2019. április derekán tudtam csak időt szakítani, hogy visszatérjek a Baranyai-dombság kies lankáinak és kincses falvainak felkereséséhez. Először Görcsönydobokát vettem „célba”. Egy csodás zsákfalu ez, mivel 2 erősen elváló településrészből, Görcsönyből és Dobokából áll. Az 1943-ban egyesített falu így a „gerinc” (értsd főutcája) jó 3 kilométer hosszú, ami szép teljesítmény egy alig 400 fős településtől. 1333-ban említi először oklevél Gerchumot és Doboukát. A mohácsi csatát követő martalócinvázió „betett” nekik, elnéptelenedtek. Az 1697-es zentai csata után szerbek lakták be a falvakat. (Ettől kezdve pl. Görcsöny Rácgörcsönnyé vedlett át.) Az 1740-es években aztán több hullámban németek költöztek be.1829-re Dobokán már csak németek (157 fő) éltek, míg Rácgörcsöny 350 fős lakosságából csak 20 fő volt szerb, a többi szintén német. A nagy sokkot itt a II. világháború hozta. Itt a helyi németség 90%-a belépett a Volksbundba. Ennek később nagy lett az ára: 38 halott. 1948-ban is kitelepítés indul, de ez csak 6-7 családot érintett. A korabeli leírások szerint ez is csoda, mert az eldugott falu lakóit a hatalmas esőzések szinte remetei magányra ítélték. A falun átfolyik a híres-hírhedt Csele -patak ezüstszálacskája.. (Ottjártamkor könnyebb lett volna kiinni, mint belefulladni!) A patak nevét egy időben hozzátapasztották a falvak nevéhez is, így a régebbi hangzatos Cselegörcsöny illetve Cseledoboka néven is díszelegtek egyes térképeken.
A nagy fa, és a grandiózus kilátás
 Dobokán a templomnál parkoltunk le az autónkkal.  A falurész emelkedő főutcáján indultunk el, hogy felkeressük az Eichenbaumot, ahogy a helybeliek nevezték. Ezt a kb. 125 éves 318 centis átmérőjű fagigászt, ami ott kevélykedik a falu feletti 181 méteres „ormon”. Ahogy egyre feljebb izzadtuk magunkat, úgy töltötte be egyre jobban a repce harsányja a retinánkat. A kopasz domb tetején már messziről „integetett” az óriás.
A görcsönydobokai fagigász
Itt vagyok, nagy vagyok, szép vagyok! Egy ékeitől megfosztott képoszlop áll itt. Egykor ide vándoroltak Orbán napkor a helyiek, hogy ne fagyjon el a vetés. A fa emléktáblájáról egy gondolat: „A múltat őrzöm, a jövőt vigyázom.” Míg felfelé egy jelzetlen úton slattyogtam, addig lefelé a sárga sávot választottam. A sárgálló szántóföldről tisztán lehetett látni a Csele-patak völgyét az ezüstösen csillogó tavakkal. Színkavalkád, azúr ég sárgálló repce, ezüsttó, haragoszöld erdőfoltok…A faluba visszaérve még átnéztünk Görcsönybe, megnéztük helyre fehér-sárga szép parkos templomát. Ami feltűnt, hogy egy ház falán két eltérő tábla is hirdette: ez itt Fürst Sándor utca, a nagy költő szavait idézve: „bár állni látszék az idő…”
Míg Róma 7 dombra, Liptód 4 domb közé épült
 A következő célpontja a túramozgalomnak, amit fel kellett keresnem Liptód határában a Lókúti -pihenőhely volt. Liptód a 4 falu közül az iciri-piciri, még Görcsönydoboka lakossága is duplája Liptódénak. Ennek a kicsiny zsákfalunak, ahová a buszok is csak ritkán - naponta jó, ha négyszer- tévednek be, van egy előnye: ez a csend és a nyugalom szigete.
 A Babarcon is túli. (Ez az Óperencia baranyai megfelelője). A kis falut már 1015-ben említi egy oklevél (Igen, igen a pécsváradi!) A sokáig színmagyar település előbb a török miatt szerbbé, majd a Habsburgok miatt németté vált. 1980-ban még 91%-os volt a németség aránya. Bizony itt is találtam szép számmal hosszú tornácos, szépen díszített, keskenyajtós parasztházakat-előcsalogatva Feked és Palotabozsok emlékét.
Liptód helyre házai
A zöld sávon haladva felkerestem a Lókúti-pihenőt. Az út varázslatos volt, a lankás fakoronáktól loboncos dombok közt egy völgyben lecsupaszított faentek álltak őrt.
A liptódi szelid üde dombok
A pihenő bevallom csalódás volt. A nyárfás glédák soha nem lopták magukat a szívembe. Itt kimondottan irritáltak. Pedig szép hely lenne ez a sokpados enyhely, igazi Völgyzuboly. Van itt víz is, igaz kinyitnom a csapot nem sikerült.  Sátorozásra ideális hely. Elkészültek a kötelező fényképek a „nem a szívem csücske” párhuzamos fasorok előtt.
Komfortos enyhely Liptód határában
 A faluba érve kis sétát tettünk, megnéztük a helyi templomot, gyönyörködtünk a falu „feletti” kálváriában és kedvünket leltük az egyedi, jól karbantartott portákban. Egyszer csak társam, Gabi „felsikkantott” a gyönyörtől. Egy ribizlibokor árnyas rejtekén egy macskabagoly fiókát vett észre. Úgy nézett ránk a bájos tollpamacs a gombszemeivel, mint aki „újkaput” lát. Az izgatott viselkedésem éles ellentétben állt a bagoly hűvös nyugalmával. Esküszöm vagy hülye volt, vagy le volt szedálva, vagy jedi kiképzésen esett át. Kell ennél nagyobb bizonyíték arra, hogy Liptód a csend és nyugalom szigete?  
A liptódi ribizlis kölök bagoly
 Befejeztem ezt a cikksorozatot, melyben elmeséltem, hogyan teljesítettem a Baranyai-dombság turistája túramozgalmat. Teljesítés közben a „Kincses Baranya” bőkezűen szórta elém kincseit. Ha te is akarsz részesülni belőle, nosza elő a bakancsot. Hajrá!
Nád Béla a Szigethalmi TE tiszteletbeli elnöke

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Feked az örök falu